Táncstílusaink

1.) STANDARD TÁNCOK 

Angolkeringő

Az angolkeringő a Bostonból fejlődött ki az 1920-as évek elején a bécsikeringő utódjaként. Korábbi angol elnevezése: „slow waltz” (lassú keringő) is arra utal, hogy tulajdonképpen a bécsi keringő lassításaként keletkezett. A angol waltz kifejezés a német „Waltzer”-ből eredeztethető, amely a bécsi keringő kialakulásakor nyert főnévi formát a waltzen (forogni) ige átalakításaként. Az Osztrák Császárságban kialakult ekvivalensével szemben azonban itt a kerek mozdulatok mellett már egyenes mozgást is tapasztalhatunk.

Az angolkeringőt származási helye alapján nevezték el, ugyanis az angolok a bécsi változatot ebben az időszakban és korábban is túlságosan közelinek, erotikusnak gondolták. Először az 1922-es világbajnokságon táncolták, de elnevezésére még csak 1929-ben került sor. A tánc a Boston és a Slowfox stílusában kezdett formálódni. Kezdetben előre törekvő versenytánc volt, azonban később a fordulásokból az ütemek végét már összezárt lábak jellemezték. Szerkezete átlós jelleget kapott, mert a teljes fordulatok bonyolultnak tűntek, s a jobbra, ill. balra fordulásoknál csak háromnegyedet fordultak. A teljes táncformát az angol koreográfusok és tánctanárok alakították ki megközelítőleg mai formájára, amelyet az Imperial Society is elfogadott.

Az angolkeringő a táncversenyek első programjaként szerepel, zenéje szentimentalista, érzéki vonásokat ébreszt, s ritmikusan lendülő mozgásaival a legharmonikusabb standard tánccá alakult. Táncos jellege a lassú és egyenletesen lendülő, térben haladó fordulómozgásokban nyilvánul meg, melyek törésmentesen uralják a táncparkettet. Emellett jellegzetessége még az emelkedések és süllyedések megformálása és az ezek közötti átmenetek hangsúlyozása.

Zenéjére az első ütem hangsúlya jellemző, lassan áradó, harmonikus forma és 3/4-es ütemjellemző. Tudásszinttől függően 29-32 ütem/perc a tempója, versenyeken azonban kötelezően 30 ütemet kell besűríteni egyetlen percbe.

Tangó

A tangó egy nemzetközileg elterjedt társastánc és zenei stílus. Ritmusa két- vagy négynegyedes, koreográfiája komplex, improvizatív. A Rio de la Plata országaiban, tehát Argentínában és Uruguayban jött létre.

Zenéjének eredete máig sem tisztázott. Legtöbben úgy vélik, hogy a kubai eredetű habanérából származik, melyet Buenos Aiires és Montevideo külvárosi bordély-negyedeiben játszottak a 19. század utolsó évtizedeiben hegedűn, fuvolán és gitáron. Feltehetőleg hatott fejlődésére az argentin népi gyökerű milonga és a fekete rabszolgák zenéje, a candombe is. Legjellemzőbb, legsajátabb hangszerét, a bandoneónt a Rio de Plata vidékére 1990-tól érkező német telepesek hozták magukkal, eredetileg vallásos zenei célokat szolgált. A tangó kezdeteiről nagyon kevés lejegyzett anyag áll rendelkezésre, a zenészek akkoriban nem használtak kottát, zenei hallás útján terjedt. Kezdetben valószínűleg ismert, hagyományos melódiákat, habanérákat, polkákat adtak elő ebben az új stílusban.

A tangó zenéje viszonylag lassú, de markáns ritmusú. A tánc természetes formája a hangsúlyokra való lépkedés, ez a szabályos, a zene lüktetésére történő „menetelés” képezi elvileg a tánc alapját A gyakorlatban viszont rendkívül nagy tere van az improvizációnak, a zene átélése és a rendelkezésre álló tér alapján a táncosok pillanatról pillanatra döntenek a követendő lépésekről. Az „akadémikus” lépést, a salidát bár kezdetben megtanulják a táncosok, de végül szinte sosem alkalmazzák. A tangónak „iskolái” sincsenek, mindenki saját érzései, saját stílusa alapján táncol.

Hogy a párok harmonikusan haladhassanak előre a parketten, nagyon nagy szerepe van a vezetés technikájának. Ezt a táncosok szoros testi közelsége is indokolttá teszi. Ez a pár férfitagjának feladata, egyszerre kell döntenie saját, illetve partnere lépéseiről, melyet elsősorban felsőtestének mozgásával tud kommunikálni. A tangó markáns férfi dominanciát fejez ki.

Napjainkban kétféle tangó van jelen a versenyeken. Az egyik az angol stílusú, melyet a standard táncversenyeken láthatunk, a másik az argentin tangó, amely a divattánc-versenyek egyik igen népszerű programja. A versenytáncos tangóban nincs emelkedés és ereszkedés, az előrehaladások saroklépéssel kezdődnek.

A tangó a második standard-táncként szerepel a versenyeken, latin eredete miatt viszont kitűnik a sorból. Jelenlegi formáját 1929-ben nyerte el. Jellegzetessége: a gyors, hirtelen fékezett, erőteljes haladómozgásokban nyilvánul meg, melyek szaggatottan váltakoznak a szenvedélyes dinamika és a feszült szünet között. Zenei üteme: 2/4-es, minden ütemben két hangsúly van. Ritmusa: lassú-lassú-gyors-gyors-lassú.

Bécsi keringő

A társastáncok közül a keringőnek van a legrégebbi hagyománya. Neve a német „waltzen” (forogni, keringeni) szóból származik, és a talajon sikló lábak forgó mozgására vonatkozik.

A keringő gyökereit kutatva egészen a XII-XIII. századig lehet visszamenni, a minnesangerek idejéig. A német „Springtanz”-ban - mely páratlan ütemű táncrészként a páros ütemű, lépkedett előtáncot követte - felismerhető a keringő eredete.

A Bécsi keringő, amely 6 lépésből áll, két 3/4-es ütemre volt felosztva és egy teljes fordulással összekötve kiteljesedett az akkoriban még szokásos balett-technika segítségével. Németország maradt a keringővel kapcsolatos események középpontja egészen a húszas évekig, amikor is a valcer úgy egy évtizedig háttérbe szorult a modernebb, dinamikusabb táncformák miatt. Angliában a Bécsi keringő sohasem volt otthonos. Az angolok Bécsi keringő elleni tiltakozását mutatja, hogy náluk ez a tánc a standard táncversenyek programjában az utolsó táncként szerepel, míg más országokban a harmadik bemutatandó tánc.

Néptáncként a keringőt a harmincas évek elején fedezték fel újra, mégpedig a III. Birodalomban - Németországban és Ausztriában. Az osztrák császári és királyi katonatiszt és tánctanár, Kari von Mirkowitsch tette a Bécsi keringőt újra társaság- és versenyképessé. A tánc a gyors, egyenletes, szárnyaló, teret betöltő lépésekben és forgásokban fejeződik ki. Zenéjében - amely egyébként mára új lendületet kapott André Rieu keringőkirálynak és zenekarának köszönhetően - sok a vonós hangszer. E csodás melódia táncra ösztönöz minden táncos lábú embert. 1951-től hivatalosan is a versenytánc program részét képezi. Zenéje: gyorsan folyó, temperamentumos, szárnyaló, lendületes. Zenei üteme: 3/4-es. Tempó: tudásszint szerint 50-60 ütem/perc, versenyeken 60 ütem/perc.

Slowfox

Lineáris lépésmintákat követő, művészien megformált, hosszú, sikló járómozgáson alapuló társastánc. A térdek enyhén nyújtottak, azaz nem feszítettek, hanem flexibilisek és mozgásra készek. A slowfoxban minden lépés majdnem azonos hosszúságú, a test állandóan haladó mozgásban van. A lábak mozgása folyamatos és a tánc járó jellegét hangsúlyozza. A táncban az emelkedés és az ereszkedés  kevésbé kifejezett, hisz egy hosszan elnyújtott hullámmozgást kell láttatni. A test mozgása folyamatos, és váltakozva hol az egyik, hol a másik testoldal lendül kissé előre, mely harmonikus testmozgást, illetve vállvezetést idéz elő. A slowfox technikailag igényes tánc, ezért tánciskolákban csak a haladó pároknál kezdik tanítani.

A slowfox a tág terű, folyamatosan haladó, hullámszerű járómozgásokban nyilvánul meg. A táncot a hanyag eleganciával előadott, hosszan elnyújtott lendületek jellemzik, melyeket gyors fordulatok és meglepő pózok tesznek varázslatossá. A többszörös világbajnok és tréner Karl Breuer találóan írja le a slowfoxot: „A lábat a táncban egyszerűen oda helyezhetjük, ahová a súly kívánkozik.” Egyúttal a legnehezebb standard tánc is, amennyiben sikere döntően azon múlik, hogy ne hasson unalmasnak. Ez csak akkor sikerül, ha nagyon extenzíven táncolják, és zeneileg nagyon intenzíven interpretálják. A slowfox a standard táncversenyek nélkülözhetetlen epizódja. Igen sokan kedvelik lassan áradó jellege és szép zenéje miatt, mely lassan áradó, tartózkodó, melodikus, szabályos. A tánc eleganciáját a szaxofon, klarinét vagy hegedű emeli ki. Zenei üteme: 4/4-es. Tempó: tudásszint szerint 28-30 ütem/perc, versenyen 30 ütem/perc.

2.) LATIN-AMERIKAI TÁNCOK

Cha-Cha-Cha

A versenytáncok latin-amerikai ágát bővíti. A tánc az afrokubán zene fejlődésének legújabb jelenségei közé tartozik, és éppúgy, mint a mambó, először zenei forma volt. Mesterségesen alkotott tánc, a rumbának és a mambónak egy változata. Viszonylag gyors, kis teret betöltő, rendkívül ötletdús és játékos hangvételű. Megalkotója Enrique Jorrin egy havannai zenész, aki 1953-ban a túl gyorsan játszott Mambóból - melynek nem volt igazán sikere- fejlesztette ki a lassúbb Mambo-Cha-Cha-Cha-t. New York Cityben a Broadway-n a Palládiumot jelölik a Cha-Cha-Cha szülőhelyeként.

A Cha-Cha-Cha szó a zene ritmikus részének tekinthető, - mint a triola - melyet a zenészek érthetően, világosan "kifejeznek" és a táncosok három kis lépéssel interpretálnak. A Chasse-k a Cha-Cha-Cha-ban azon három lépésnek egymásutániságából jönnek létre, melyeket az alapformában táncolunk. Ügyeljünk arra, hogy a lépés nagysága nem lépheti túl a csípő szélességét. A Chasse-kat táncolhatjuk fordulással vagy anélkül, előre, hátra, oldalra, vagy helyben. A tánc közbeni csípőmozgás a nyújtott lábra való súlyáthelyezés következménye. Fontos, hogy ne tegyünk tudatos "mű-csípőlendítést", mert ez kevésbé elegáns. A természetes csípőmozgások ellenben sohasem tűnnek túlzottnak.

A magával ragadó kubai zene, illetve tánc először Észak-Amerikát hódította meg, ahol 1954-től a legkedveltebb divattánc lett. Ugyanakkor Európa is nyitott volt a latin-amerikai eredetű tánc és zene iránt, s hirtelen több országban is népszerű lett a Cha-Cha-Cha (pl. Németországban, 1957-ben Gerdés Traute Hadrich mutatta be először a táncot a Német Tánctanárok Egyesületének kongresszusán). A tiszta, világos ritmussal és a variáció gazdag, vidám figurákkal e tánc gyors áttörést hozott. Jellegzetessége, hogy majdnem minden alapfigurája átvihető a Rumbába is. Közben persze ügyelni kell arra is, hogy az átvitt figurák interpretálása mindig megfeleljen az adott tánc karakterének. A tánc alatta párok szabadnak érzik magukat, jókedv és az egymástól való elragadtatás jellemzi őket.

A Cha-Cha-Cha-t is, mint mindegyik latin-amerikai táncot 1961-ben vették fel a versenytáncok közé. Azóta is a latin versenyek egyik közkedvelt tánca. A zene gyors, szemtelen, temperamentumos, kacér és szaggatott. Érdekessége, hogy rendkívül sok disco zenére lehet Cha-Cha-Cha-t táncolni. Zenei ütem: 4/4-es, Tempó: tudásszint szerint lehet 32-34 ütem/perc. A versenyeken 32 ütem/perc az előírt Ritmus: 2-3-4-és-1,2-3-cha-cha-cha.

Samba

Eredetileg több táncforma gyűjtőneve, melyeket az elmúlt évszázadokban az afrikai néger rabszolgák vittek magukkal Kongóból, Szudánból és Angolából új hazájukba, Brazíliába. Abban az időben ez igen népszerű táncfajta volt, melyet "Semba"-nak hívtak, ami a tipikus csípőmozgásokat jelölte. A bantu népeknél az extázis, a mámorító tánc állta középpontban, ami kultikus ünnepségeik jellegzetessége volt. Az afrikai tánckultúra a brazil partvidéken is elterjedt, s a táncnak Rio, Sao Paulo, Pernambuco, Bahia, és Maranhao is otthont adott. Mindemellett a körtánc is kedvelt volt, melynek középpontjában egy szólótáncos vagy egy pár is táncolt. A brazilok ezeket a táncokat Batuque, Lundu vagy Samba névvel jelölték, s mozgást illetve ünnepséget jelentettek. A legnépszerűbb körtánc a "Samba de moro" volt, melyet már a modem Samba elődjének tekinthetünk. A Sambazene az ősi Afrika kultikus zenéjéből származtatható. Fő hangszerei (dobok, harangok) főként afrikai eredetűek. A gyors, élénk zene ösztönözte a táncos mozgást. A párok nemcsak a továbbhaladásra ügyelnek tánc közben, hanem az ún. Bounce-mozgások életre keltésére is. Ez a mozgás a boka és a térd segítségével jön létre. 

Ma a Samba uralja a brazil zenei életet. A híres karnevál alkalmából évente új Samba melódiák születnek. Persze a karnevál nekünk magyaroknak kicsit drága mulatság, de az ilyenkor Rión uralkodó hangulat káprázatos. Sajnos egy-egy ilyen rendezvény évente egy-két halálos áldozatot is követel. Mikor a több százezres tömegből álló menet elindul, kő kövön nem marad, s az emberek gyakran egymást is eltapossák. Viszont a "díszlet" lélegzetelállító. A gyönyörű táj több filmnek adott már otthont Afrikai és portugál keverékként került 1910-ben Brazlíliából Európába a maxixe, amely egy szoros páros tánc volt; azonban nem aratott fényes sikert. A versenyprogramokban 1924-ben és 1925-ban merült fel újra ez a brazil tánc Samba néven. Csak a II. világháború után tartozott a Samba a tánczenekarok állandó műsorához. 1948-49-ben egy jelentősen leegyszerűsített formája lett népszerű. A tánciskolák sikerrel vették fel programjukba a Sambát, ahol főként haladó szinten kezdték tanulni a táncosok.

A Samba könnyedségével és gondtalanságával kivívta megérdemelt helyét a táncparketten. Jellegzetessége, hogy a párok hullámmozgással haladnak a teremben. A versenyzők ezt a mozdulatot a medence előre- és hátralendítésével valósítják meg. Az európai Sambába az afrikai mozgáselemek is bekerültek. A táncban gyakran szerepelnek ringó lépések, volta-forgások, "hordók", promenádfutások. A tánc zenéje: közepesen gyors, könnyed. Zenei üteme: 2/4-es.Tempó: tudás szint szerint 48-56 ütem/perc lehetséges, versenyen 54 ütem/perc.

Rumba

Több kubai páros tánc gyűjtőneve. A rumba szó már régóta ismeretes, jelentése "ünnep" vagy 'lánc". A táncban lírai mozdulatok keverednek erotikus elemekkel. Ami a zenét illeti, gazdag afrokubai ritmusok jellemzik. Két tánc fejlődött ki ezekből a ritmusokból: a XIX. században a Habanéra és a XX. században a Modem Rumba, melyek egymással szoros rokonságban vannak, A zenét vagy lassan játszották, mint később az Európában népszerű Rumba-Bolerot, vagy gyorsabb tempóban, mint a Rumba-Guarachat-t és a "Kubai Rumbát".

A tánc New Yorkon keresztül került át Európába 1930-ban. A "The peanut wendor" volt az első rumbasláger, mely a világot is meghódította. Az első koreográfiát az angolok dolgozták ki, melyet a franciák és a németek is átvettek. A Rumba az 1931 és 1933 közötti időszakban nem érvényesült igazán, mivel a legtöbben nem tudták, hogy hogyan kell táncolni. Leginkább Foxtrott-lépéseket táncoltak és hozzá csípőmozgást. Új lendületet 1945 után kapott a franciáknak köszönhetően. Velük párhuzamosan az angolok is foglalkoztak a Rumbával. A két "rumbaháborúban" (1956-58 és 1961-63} a Rumba-technika szabványosításáról vitatkoztak. A "Cuban style" -amit az Angliában élő francia Pierrea Mambóból fejlesztett ki -vetélkedett a "Square Rumba"-val, a lassú Rumba-Boleróval, amelyet Franciaországban Lucien David alkotott meg. A "rumbaháború" azzal fejeződött be, hogy egy nemzetközi bizottság eldöntötte, hogy a Rumbát két különböző alaplépésre lehet felépíteni. Végül a "Cuban style" terjedt el, mivel csaknem minden versenyző pár ezt a szisztémát használta. Ma a tánciskolák is erre a szisztémára építenek.

A táncot az erotikus játék, az izzó szerelmi versengés jellemzi. Sok figurában a nőies csábítóművészet is megmutatkozik. A nemek párbeszédében a nő ingadozik az odaadás és az elutasítás között, a férfi a vonzódás és a függetlenség között. Ennek fontos kifejezőeszköze a csípő és medencemozgások. A 19. századi leírásokban szenvedélyes, csábító táncként említik, melyben a nő arra törekszik, hogy a férfit kihívó csípőmozgásával elcsábítsa. A csípőmozgások a Rumba tipikus elemei. 

Ezek a nyújtott lábra való súlyáthelyezés eredményeképpen jönnek létre. Fontos, hogy ne tegyünk tudatosan "mű csípőlendítést", ami kevésbé elegáns. A természetes csípőmozgások sohasem tűnnek túlzottnak. Az esztétikus, szép tánc érdekében különböző jazz elemeket is átvettek a Rumbába.

A Rumbát 1964-ben sikerült a versenyek alapanyagaként elismertetni. Azóta a latin táncversenyek nélkülözhetetlen programja. Zenéje: lágy, kellemes, lassú, szinkópált, visszafogott, tartózkodó. A klasszikus tánczenén kívül néhány popzenére is lehet Rumba lépéseket táncolni. Zenei üteme: 4/4-es. Tempó: tudásszint szerint 28-31 ütem/perc, versenyen 28 ütem/perc.

Paso Doble

Eredetét tekintve spanyol tánc, melyet a spanyol mars zenére táncolnak. Spanyolországban önmagában nem látható a táncparketten, vagy ha igen, akkor egy önállósult változatban a színpadon. A húszas években már ismerték és „bikaviadal-pantomim”-nak nevezték. Mai formáját Franciaországban alkották meg, ahol eleinte főleg táncművészek táncolták, mielőtt show- és később versenytáncként a tánctanárok felfedezték volna.

A Paso Doble bikaviadalt ábrázol, ahol a férfi a matador szerepét ölti magára, a nő pedig a piros kendőét. A férfi és a nő együtt mozog egy képzelt bika körül, miközben flamenco-elemeket és az arénabeli küzdelemre jellemző stilizált figurákat adnak elő. A tánc alapjául szolgála "Paso Doble" (kettős lépés), a sarok és a féltalp hangsúlyos lehelyezése valamint a ritmikus haladó lépések. 

Egyik jellemző eleme az ún. Appel, amely egy energikusan, talpon, helyben táncolt lépés, a térdek enyhe süllyesztésével. Az Appel gyakori bevezető lépése a különböző figuráknak. A "Paso" táncos karakterét nagymértékben meghatározza a bikaviadal-motívum. A férfitől, mint matadortól elvárják a csaknem elbizakodott büszkeséget, a merész elszántságot és eleganciát, a nőtől az öntudatos távolságtartást, a nagyfokú hajlékonyságot és gyorsaságot - mindezt a férfinak átengedett vezető szerep következményeként E tánchoz nagy figyelem, ünnepélyes méltóság, tűz és elfojtott önuralom szükséges. A lépéseket az egész izomzat megfeszítésével kell kivitelezni. Csak ezáltal lehet az e táncra jellemző rövid, gyors mozgásokat és a kontrollált pózokat létrehozni. A mindenkori súlyláb térde könnyedén hajlított. 

Ma a Paso Doble a latin-amerikai versenyszámok körében a negyedik bemutatandó tánc, mely 1959 óta hivatalosan szerepel a versenyprogramban. Zenéje: méltóságteljes, fennhéjázó, lendületes, energikus, kemény, marsszerű, világosan strukturált. A zene egy spanyol Flamenco-szerű mars, bevezetésből és két főrészből áll pontosan rögzített csúcspontokkal, melyekhez a koreográfia igazodik. A legtöbbször játszott Paso Dobié az "Espana Cani". Zenei üteme: 2/4-es. Tempó: tudásszint szerint 60-62 ütem/perc. Versenyen 62 ütem/perc.

Jive

Ma nemzetközileg elfogadott elnevezése annak a táncnak, melynek többféle, egymással rokonságban álló afroamerikai elődje volt. Ezekhez tartozott a harmincas évek elején a Lindy Hop, a Blues és a Swing. Ezt követte a negyvenes évek sikertáncai közül a Boogie-Woogie, a Jitterburg valamint a Bebop, s az ötvenes években hozzájuk kapcsolódott a Rock & Roll. E táncformákra jellemző volt - s még ma is táncra ösztönző zene, amely ritmikus hangsúlyozásával bűvöletébe vont és von fiatalt és időset egyaránt.

A táncokat az USÁ-ban honos szabad színes stílusokkal fejlesztették tovább, valamint bővítették a koreográfiákat is. Ezeket a táncokat az amerikai katonák hozták át Európába. A táncban lévő szabad mozgásstílus és az akrobatikus dobások a a fiatalság körében gyorsan népszerűvé váltak. A háború utáni időszak uralkodó zenei irányzata a Boogie lett, ám a bírálók egy mérsékeltebb formát kerestek, hogy a tánc ezen módját "szalonképessé" tegyék. Így az angol tánctanárok kialakították - valamivel lassabb zenét használva - az elegáns, de mégis élénk, mozgalmas Jive-ot. A tánc helyhez kötött, a lépések többnyire a Rock (ringó lépések) és a Chasse elemeiből épülnek fel. A Jive egy szembetűnően eleven, fiatalos, tréfás, temperamentumos, ritmusos tánc, melyben a párok lépéseikkel a zenei hangsúlyt emelik ki.

A Jive a latin-amerikai versenyek egyik legnépszerűbb tánca. A tánciskolákban és a versenyeken is főleg a fiatalokat ragadja magával. 1968-ban vették fel ötödikként a latin-amerikai táncok közé. Zenéje: gyors, lendületes, temperamentumos, magává l ragad ó, gondtalan, életvidám, fiatalos. Zenei üteme: 4/4-es. Tudásszint szerint 40-46 ütem/perc. Versenyen 44 ütem/perc.

3.) FORMÁCIÓ

A standard és a latin amerikai táncokból kialakított koreográfiák egyaránt megidézik a régi bálok hangulatát, illetve a forró hangulatú, pezsgő latin-amerikai világot. Lényegében itt is fellelhetők a versenytánc adta elemek, csak a páros munkát most a csapatmunka váltja fel. Hogy miért is jó formációzni? Mert egy közösséghez tartozol, akikkel küzdhetsz a jobbnál jobb eredményekért, vagy ha esetleg nem vagy kiemelkedően jó versenytáncos, a csapatmunkában jó lehetsz.