1.) STANDARD TÁNCOK
Angolkeringő
Az angolkeringő a Bostonból
fejlődött ki az 1920-as évek elején a bécsikeringő utódjaként. Korábbi angol
elnevezése: „slow waltz” (lassú keringő) is arra utal, hogy tulajdonképpen a
bécsi keringő lassításaként keletkezett. A angol waltz kifejezés a német
„Waltzer”-ből eredeztethető, amely a bécsi keringő kialakulásakor nyert főnévi
formát a waltzen (forogni) ige átalakításaként. Az Osztrák Császárságban
kialakult ekvivalensével szemben azonban itt a kerek mozdulatok mellett már
egyenes mozgást is tapasztalhatunk.
Az angolkeringőt származási
helye alapján nevezték el, ugyanis az angolok a bécsi változatot ebben az
időszakban és korábban is túlságosan közelinek, erotikusnak gondolták. Először
az 1922-es világbajnokságon táncolták, de elnevezésére még csak 1929-ben került
sor. A tánc a Boston és a Slowfox stílusában kezdett formálódni. Kezdetben előre
törekvő versenytánc volt, azonban később a fordulásokból az ütemek végét már
összezárt lábak jellemezték. Szerkezete átlós jelleget kapott, mert a teljes
fordulatok bonyolultnak tűntek, s a jobbra, ill. balra fordulásoknál csak
háromnegyedet fordultak. A teljes táncformát az angol koreográfusok és
tánctanárok alakították ki megközelítőleg mai formájára, amelyet az Imperial
Society is elfogadott.
Az angolkeringő a
táncversenyek első programjaként szerepel, zenéje szentimentalista, érzéki
vonásokat ébreszt, s ritmikusan lendülő mozgásaival a legharmonikusabb standard
tánccá alakult. Táncos jellege a lassú és egyenletesen lendülő, térben haladó fordulómozgásokban
nyilvánul meg, melyek törésmentesen uralják a táncparkettet. Emellett
jellegzetessége még az emelkedések és süllyedések megformálása és az ezek
közötti átmenetek hangsúlyozása.
Zenéjére az első ütem
hangsúlya jellemző, lassan áradó, harmonikus forma és 3/4-es ütemjellemző.
Tudásszinttől függően 29-32 ütem/perc a tempója, versenyeken azonban kötelezően
30 ütemet kell besűríteni egyetlen percbe.
Tangó
A tangó egy nemzetközileg
elterjedt társastánc és zenei stílus. Ritmusa két- vagy négynegyedes,
koreográfiája komplex, improvizatív. A Rio de la Plata országaiban, tehát
Argentínában és Uruguayban jött létre.
Zenéjének eredete máig sem
tisztázott. Legtöbben úgy vélik, hogy a kubai eredetű habanérából származik,
melyet Buenos Aiires és Montevideo külvárosi bordély-negyedeiben játszottak a
19. század utolsó évtizedeiben hegedűn, fuvolán és gitáron. Feltehetőleg hatott
fejlődésére az argentin népi gyökerű milonga és a fekete rabszolgák zenéje, a
candombe is. Legjellemzőbb, legsajátabb hangszerét, a bandoneónt a Rio de Plata
vidékére 1990-tól érkező német telepesek hozták magukkal, eredetileg vallásos
zenei célokat szolgált. A tangó kezdeteiről nagyon kevés lejegyzett anyag áll
rendelkezésre, a zenészek akkoriban nem használtak kottát, zenei hallás útján
terjedt. Kezdetben valószínűleg ismert, hagyományos melódiákat, habanérákat,
polkákat adtak elő ebben az új stílusban.
A tangó zenéje viszonylag
lassú, de markáns ritmusú. A tánc természetes formája a hangsúlyokra való
lépkedés, ez a szabályos, a zene lüktetésére történő „menetelés” képezi elvileg
a tánc alapját A gyakorlatban viszont rendkívül nagy tere van az
improvizációnak, a zene átélése és a rendelkezésre álló tér alapján a táncosok
pillanatról pillanatra döntenek a követendő lépésekről. Az „akadémikus” lépést,
a salidát bár kezdetben megtanulják a táncosok, de végül szinte sosem
alkalmazzák. A tangónak „iskolái” sincsenek, mindenki saját érzései, saját
stílusa alapján táncol.
Hogy a párok harmonikusan
haladhassanak előre a parketten, nagyon nagy szerepe van a vezetés technikájának.
Ezt a táncosok szoros testi közelsége is indokolttá teszi. Ez a pár
férfitagjának feladata, egyszerre kell döntenie saját, illetve partnere
lépéseiről, melyet elsősorban felsőtestének mozgásával tud kommunikálni. A
tangó markáns férfi dominanciát fejez ki.
Napjainkban kétféle tangó van
jelen a versenyeken. Az egyik az angol stílusú, melyet a standard
táncversenyeken láthatunk, a másik az argentin tangó, amely a
divattánc-versenyek egyik igen népszerű programja. A versenytáncos tangóban
nincs emelkedés és ereszkedés, az előrehaladások saroklépéssel kezdődnek.
A tangó a második
standard-táncként szerepel a versenyeken, latin eredete miatt viszont kitűnik a
sorból. Jelenlegi formáját 1929-ben nyerte el. Jellegzetessége: a gyors,
hirtelen fékezett, erőteljes haladómozgásokban nyilvánul meg, melyek
szaggatottan váltakoznak a szenvedélyes dinamika és a feszült szünet között. Zenei
üteme: 2/4-es, minden ütemben két hangsúly van. Ritmusa:
lassú-lassú-gyors-gyors-lassú.
Bécsi keringő
A társastáncok közül a keringőnek
van a legrégebbi hagyománya. Neve a német „waltzen” (forogni, keringeni) szóból
származik, és a talajon sikló lábak forgó mozgására vonatkozik.
A keringő gyökereit kutatva
egészen a XII-XIII. századig lehet visszamenni, a minnesangerek idejéig. A
német „Springtanz”-ban - mely páratlan ütemű táncrészként a páros ütemű,
lépkedett előtáncot követte - felismerhető a keringő eredete.
A Bécsi keringő, amely 6
lépésből áll, két 3/4-es ütemre volt felosztva és egy teljes fordulással
összekötve kiteljesedett az akkoriban még szokásos balett-technika
segítségével. Németország maradt a keringővel kapcsolatos események középpontja
egészen a húszas évekig, amikor is a valcer úgy egy évtizedig háttérbe szorult
a modernebb, dinamikusabb táncformák miatt. Angliában a Bécsi keringő sohasem
volt otthonos. Az angolok Bécsi keringő elleni tiltakozását mutatja, hogy náluk
ez a tánc a standard táncversenyek programjában az utolsó táncként szerepel,
míg más országokban a harmadik bemutatandó tánc.
Néptáncként a keringőt a
harmincas évek elején fedezték fel újra, mégpedig a III. Birodalomban -
Németországban és Ausztriában. Az osztrák császári és királyi katonatiszt és tánctanár,
Kari von Mirkowitsch tette a Bécsi keringőt újra társaság- és versenyképessé. A
tánc a gyors, egyenletes, szárnyaló, teret betöltő lépésekben és forgásokban
fejeződik ki. Zenéjében - amely egyébként mára új lendületet kapott André Rieu
keringőkirálynak és zenekarának köszönhetően - sok a vonós hangszer. E csodás
melódia táncra ösztönöz minden táncos lábú embert. 1951-től hivatalosan is a
versenytánc program részét képezi. Zenéje: gyorsan folyó, temperamentumos,
szárnyaló, lendületes. Zenei üteme: 3/4-es. Tempó: tudásszint szerint 50-60
ütem/perc, versenyeken 60 ütem/perc.
Slowfox
Lineáris lépésmintákat követő,
művészien megformált, hosszú, sikló járómozgáson alapuló társastánc. A térdek
enyhén nyújtottak, azaz nem feszítettek, hanem flexibilisek és mozgásra készek.
A slowfoxban minden lépés majdnem azonos hosszúságú, a test állandóan haladó
mozgásban van. A lábak mozgása folyamatos és a tánc járó jellegét hangsúlyozza.
A táncban az emelkedés és az ereszkedés
kevésbé kifejezett, hisz egy hosszan elnyújtott hullámmozgást kell
láttatni. A test mozgása folyamatos, és váltakozva hol az egyik, hol a másik
testoldal lendül kissé előre, mely harmonikus testmozgást, illetve vállvezetést
idéz elő. A slowfox technikailag igényes tánc, ezért tánciskolákban csak a
haladó pároknál kezdik tanítani.
A slowfox a tág terű, folyamatosan haladó, hullámszerű járómozgásokban nyilvánul meg. A táncot a hanyag eleganciával előadott, hosszan elnyújtott lendületek jellemzik, melyeket gyors fordulatok és meglepő pózok tesznek varázslatossá. A többszörös világbajnok és tréner Karl Breuer találóan írja le a slowfoxot: „A lábat a táncban egyszerűen oda helyezhetjük, ahová a súly kívánkozik.” Egyúttal a legnehezebb standard tánc is, amennyiben sikere döntően azon múlik, hogy ne hasson unalmasnak. Ez csak akkor sikerül, ha nagyon extenzíven táncolják, és zeneileg nagyon intenzíven interpretálják. A slowfox a standard táncversenyek nélkülözhetetlen epizódja. Igen sokan kedvelik lassan áradó jellege és szép zenéje miatt, mely lassan áradó, tartózkodó, melodikus, szabályos. A tánc eleganciáját a szaxofon, klarinét vagy hegedű emeli ki. Zenei üteme: 4/4-es. Tempó: tudásszint szerint 28-30 ütem/perc, versenyen 30 ütem/perc.
2.) LATIN-AMERIKAI TÁNCOK
Cha-Cha-Cha
Cha-Cha-Cha
A versenytáncok latin-amerikai
ágát bővíti. A tánc az afrokubán zene fejlődésének legújabb jelenségei közé
tartozik, és éppúgy, mint a mambó, először zenei forma volt. Mesterségesen
alkotott tánc, a rumbának és a mambónak egy változata. Viszonylag gyors, kis
teret betöltő, rendkívül ötletdús és játékos hangvételű. Megalkotója Enrique
Jorrin egy havannai zenész, aki 1953-ban a túl gyorsan játszott Mambóból -
melynek nem volt igazán sikere- fejlesztette ki a lassúbb Mambo-Cha-Cha-Cha-t.
New York Cityben a Broadway-n a Palládiumot jelölik a Cha-Cha-Cha
szülőhelyeként.
A Cha-Cha-Cha szó a zene
ritmikus részének tekinthető, - mint a triola - melyet a zenészek érthetően,
világosan "kifejeznek" és a táncosok három kis lépéssel
interpretálnak. A Chasse-k a Cha-Cha-Cha-ban azon három lépésnek
egymásutániságából jönnek létre, melyeket az alapformában táncolunk. Ügyeljünk
arra, hogy a lépés nagysága nem lépheti túl a csípő szélességét. A Chasse-kat
táncolhatjuk fordulással vagy anélkül, előre, hátra, oldalra, vagy helyben. A
tánc közbeni csípőmozgás a nyújtott lábra való súlyáthelyezés következménye.
Fontos, hogy ne tegyünk tudatos "mű-csípőlendítést", mert ez kevésbé
elegáns. A természetes csípőmozgások ellenben sohasem tűnnek túlzottnak.
A magával ragadó kubai zene,
illetve tánc először Észak-Amerikát hódította meg, ahol 1954-től a
legkedveltebb divattánc lett. Ugyanakkor Európa is nyitott volt a
latin-amerikai eredetű tánc és zene iránt, s hirtelen több országban is
népszerű lett a Cha-Cha-Cha (pl. Németországban, 1957-ben Gerdés Traute Hadrich
mutatta be először a táncot a Német Tánctanárok Egyesületének kongresszusán). A
tiszta, világos ritmussal és a variáció gazdag, vidám figurákkal e tánc gyors
áttörést hozott. Jellegzetessége, hogy majdnem minden alapfigurája átvihető a
Rumbába is. Közben persze ügyelni kell arra is, hogy az átvitt figurák
interpretálása mindig megfeleljen az adott tánc karakterének. A tánc alatta
párok szabadnak érzik magukat, jókedv és az egymástól való elragadtatás
jellemzi őket.
Samba
Eredetileg több táncforma
gyűjtőneve, melyeket az elmúlt évszázadokban az afrikai néger rabszolgák vittek
magukkal Kongóból, Szudánból és Angolából új hazájukba, Brazíliába. Abban az
időben ez igen népszerű táncfajta volt, melyet "Semba"-nak hívtak,
ami a tipikus csípőmozgásokat jelölte. A bantu népeknél az extázis, a mámorító
tánc állta középpontban, ami kultikus ünnepségeik jellegzetessége volt. Az
afrikai tánckultúra a brazil partvidéken is elterjedt, s a táncnak Rio, Sao
Paulo, Pernambuco, Bahia, és Maranhao is otthont adott. Mindemellett a körtánc
is kedvelt volt, melynek középpontjában egy szólótáncos vagy egy pár is
táncolt. A brazilok ezeket a táncokat Batuque, Lundu vagy Samba névvel
jelölték, s mozgást illetve ünnepséget jelentettek. A legnépszerűbb körtánc a
"Samba de moro" volt, melyet már a modem Samba elődjének
tekinthetünk. A Sambazene az ősi Afrika kultikus zenéjéből származtatható. Fő
hangszerei (dobok, harangok) főként afrikai eredetűek. A gyors, élénk zene
ösztönözte a táncos mozgást. A párok nemcsak a továbbhaladásra ügyelnek tánc
közben, hanem az ún. Bounce-mozgások életre keltésére is. Ez a mozgás a boka és
a térd segítségével jön létre.
Ma a Samba uralja a brazil
zenei életet. A híres karnevál alkalmából évente új Samba melódiák születnek.
Persze a karnevál nekünk magyaroknak kicsit drága mulatság, de az ilyenkor Rión
uralkodó hangulat káprázatos. Sajnos egy-egy ilyen rendezvény évente egy-két
halálos áldozatot is követel. Mikor a több százezres tömegből álló menet
elindul, kő kövön nem marad, s az emberek gyakran egymást is eltapossák.
Viszont a "díszlet" lélegzetelállító. A gyönyörű táj több filmnek
adott már otthont Afrikai és portugál keverékként került 1910-ben Brazlíliából
Európába a maxixe, amely egy szoros páros tánc volt; azonban nem aratott fényes
sikert. A versenyprogramokban 1924-ben és 1925-ban merült fel újra ez a brazil
tánc Samba néven. Csak a II. világháború után tartozott a Samba a tánczenekarok
állandó műsorához. 1948-49-ben egy jelentősen leegyszerűsített formája lett
népszerű. A tánciskolák sikerrel vették fel programjukba a Sambát, ahol főként haladó
szinten kezdték tanulni a táncosok.
A Samba könnyedségével és
gondtalanságával kivívta megérdemelt helyét a táncparketten. Jellegzetessége,
hogy a párok hullámmozgással haladnak a teremben. A versenyzők ezt a mozdulatot
a medence előre- és hátralendítésével valósítják meg. Az európai Sambába az
afrikai mozgáselemek is bekerültek. A táncban gyakran szerepelnek ringó
lépések, volta-forgások, "hordók", promenádfutások. A tánc zenéje:
közepesen gyors, könnyed. Zenei üteme: 2/4-es.Tempó: tudás szint szerint 48-56
ütem/perc lehetséges, versenyen 54 ütem/perc.Rumba
Több kubai páros tánc
gyűjtőneve. A rumba szó már régóta ismeretes, jelentése "ünnep" vagy
'lánc". A táncban lírai mozdulatok keverednek erotikus elemekkel. Ami a
zenét illeti, gazdag afrokubai ritmusok jellemzik. Két tánc fejlődött ki ezekből
a ritmusokból: a XIX. században a Habanéra és a XX. században a Modem Rumba,
melyek egymással szoros rokonságban vannak, A zenét vagy lassan játszották,
mint később az Európában népszerű Rumba-Bolerot, vagy gyorsabb tempóban, mint a
Rumba-Guarachat-t és a "Kubai Rumbát".
A tánc New Yorkon keresztül
került át Európába 1930-ban. A "The peanut wendor" volt az első
rumbasláger, mely a világot is meghódította. Az első koreográfiát az angolok
dolgozták ki, melyet a franciák és a németek is átvettek. A Rumba az 1931 és
1933 közötti időszakban nem érvényesült igazán, mivel a legtöbben nem tudták,
hogy hogyan kell táncolni. Leginkább Foxtrott-lépéseket táncoltak és hozzá
csípőmozgást. Új lendületet 1945 után kapott a franciáknak köszönhetően. Velük
párhuzamosan az angolok is foglalkoztak a Rumbával. A két
"rumbaháborúban" (1956-58 és 1961-63} a Rumba-technika
szabványosításáról vitatkoztak. A "Cuban style" -amit az Angliában
élő francia Pierrea Mambóból fejlesztett ki -vetélkedett a
"Square Rumba"-val, a lassú Rumba-Boleróval, amelyet Franciaországban
Lucien David alkotott meg. A "rumbaháború" azzal fejeződött be, hogy
egy nemzetközi bizottság eldöntötte, hogy a Rumbát két különböző alaplépésre
lehet felépíteni. Végül a "Cuban style" terjedt el, mivel csaknem minden
versenyző pár ezt a szisztémát használta. Ma a tánciskolák is erre a
szisztémára építenek.
A táncot az erotikus játék, az
izzó szerelmi versengés jellemzi. Sok figurában a nőies csábítóművészet is
megmutatkozik. A nemek párbeszédében a nő ingadozik az odaadás és az elutasítás
között, a férfi a vonzódás és a függetlenség között. Ennek fontos
kifejezőeszköze a csípő és medencemozgások. A 19. századi leírásokban
szenvedélyes, csábító táncként említik, melyben a nő arra törekszik, hogy a
férfit kihívó csípőmozgásával elcsábítsa. A csípőmozgások a Rumba tipikus
elemei.
Ezek a nyújtott lábra való
súlyáthelyezés eredményeképpen jönnek létre. Fontos, hogy ne tegyünk tudatosan
"mű csípőlendítést", ami kevésbé elegáns. A természetes csípőmozgások
sohasem tűnnek túlzottnak. Az esztétikus, szép tánc érdekében különböző jazz elemeket
is átvettek a Rumbába.
A Rumbát 1964-ben sikerült a
versenyek alapanyagaként elismertetni. Azóta a latin táncversenyek
nélkülözhetetlen programja. Zenéje: lágy, kellemes, lassú, szinkópált,
visszafogott, tartózkodó. A klasszikus tánczenén kívül néhány popzenére is
lehet Rumba lépéseket táncolni. Zenei üteme: 4/4-es. Tempó: tudásszint szerint
28-31 ütem/perc, versenyen 28 ütem/perc.
Paso Doble
Eredetét tekintve spanyol
tánc, melyet a spanyol mars zenére táncolnak. Spanyolországban önmagában nem
látható a táncparketten, vagy ha igen, akkor egy önállósult változatban a
színpadon. A húszas években már ismerték és „bikaviadal-pantomim”-nak nevezték.
Mai formáját Franciaországban alkották meg, ahol eleinte főleg táncművészek
táncolták, mielőtt show- és később versenytáncként a tánctanárok felfedezték
volna.
Egyik jellemző eleme az ún. Appel, amely egy energikusan, talpon, helyben táncolt lépés, a térdek enyhe süllyesztésével. Az Appel gyakori bevezető lépése a különböző figuráknak. A "Paso" táncos karakterét nagymértékben meghatározza a bikaviadal-motívum. A férfitől, mint matadortól elvárják a csaknem elbizakodott büszkeséget, a merész elszántságot és eleganciát, a nőtől az öntudatos távolságtartást, a nagyfokú hajlékonyságot és gyorsaságot - mindezt a férfinak átengedett vezető szerep következményeként E tánchoz nagy figyelem, ünnepélyes méltóság, tűz és elfojtott önuralom szükséges. A lépéseket az egész izomzat megfeszítésével kell kivitelezni. Csak ezáltal lehet az e táncra jellemző rövid, gyors mozgásokat és a kontrollált pózokat létrehozni. A mindenkori súlyláb térde könnyedén hajlított.
Ma a Paso Doble a latin-amerikai versenyszámok körében a negyedik bemutatandó tánc, mely 1959 óta hivatalosan szerepel a versenyprogramban. Zenéje: méltóságteljes, fennhéjázó, lendületes, energikus, kemény, marsszerű, világosan strukturált. A zene egy spanyol Flamenco-szerű mars, bevezetésből és két főrészből áll pontosan rögzített csúcspontokkal, melyekhez a koreográfia igazodik. A legtöbbször játszott Paso Dobié az "Espana Cani". Zenei üteme: 2/4-es. Tempó: tudásszint szerint 60-62 ütem/perc. Versenyen 62 ütem/perc.
Jive
Ma nemzetközileg elfogadott
elnevezése annak a táncnak, melynek többféle, egymással rokonságban álló
afroamerikai elődje volt. Ezekhez tartozott a harmincas évek elején a Lindy
Hop, a Blues és a Swing. Ezt követte a negyvenes évek sikertáncai közül a
Boogie-Woogie, a Jitterburg valamint a Bebop, s az ötvenes években hozzájuk
kapcsolódott a Rock & Roll. E táncformákra jellemző volt - s még ma is
táncra ösztönző zene, amely ritmikus hangsúlyozásával bűvöletébe vont és von
fiatalt és időset egyaránt.
A táncokat az USÁ-ban honos
szabad színes stílusokkal fejlesztették tovább, valamint bővítették a
koreográfiákat is. Ezeket a táncokat az amerikai katonák hozták át Európába. A
táncban lévő szabad mozgásstílus és az akrobatikus dobások a a fiatalság
körében gyorsan népszerűvé váltak. A háború utáni időszak uralkodó zenei
irányzata a Boogie lett, ám a bírálók egy mérsékeltebb formát kerestek, hogy a
tánc ezen módját "szalonképessé" tegyék. Így az angol tánctanárok
kialakították - valamivel lassabb zenét használva - az elegáns, de mégis élénk,
mozgalmas Jive-ot. A tánc helyhez kötött, a lépések többnyire a Rock (ringó
lépések) és a Chasse elemeiből épülnek fel. A Jive egy szembetűnően eleven,
fiatalos, tréfás, temperamentumos, ritmusos tánc, melyben a párok lépéseikkel a
zenei hangsúlyt emelik ki.
3.) FORMÁCIÓ
A standard és a latin amerikai
táncokból kialakított koreográfiák egyaránt megidézik a régi bálok hangulatát,
illetve a forró hangulatú, pezsgő latin-amerikai világot. Lényegében itt is
fellelhetők a versenytánc adta elemek, csak a páros munkát most a csapatmunka
váltja fel. Hogy miért is jó formációzni? Mert egy közösséghez tartozol,
akikkel küzdhetsz a jobbnál jobb eredményekért, vagy ha esetleg nem vagy
kiemelkedően jó versenytáncos, a csapatmunkában jó lehetsz.